Mennyi időt akarsz még a váróteremben tölteni?

Kétféle ember létezik, az egyik haragszik a szüleire, amiért nem szerették jól és gyengéden, figyelmesen, aki hibáztatja őket, akinek minden mondata úgy kezdődik, hogy de az apám meg az anyám.

És létezik a másik, aki a kezébe veszi a saját élete felett az irányítást és nem hibáztat senkit semmiért, mert tudja, hogy mindenki csak a saját képességei, mintái, sémái, tehetsége szerint tudta őt felnevelni.

Egy almától soha ne várd azt, hogy körte íze legyen és fordítva. Ez leegyszerűsítve az elfogadás. Persze könnyű leírni és nehéz megcsinálni.

Tele vagyunk elvárásokkal, meg, hogy nekünk mi az, ami jár. Járt volna. Túl nagyra becsüljük magunkat, túl nagy az ego. Soha semmi nem jár.

Évek telnek el, hogy az ember a dühös, haragos, tehetetlen fázisokon átmegy, ami egy ugyanolyan folyamat, mint a gyász. Ahhoz, hogy el tudjuk azt engedni, hogy nekünk nem olyan családunk volt, mint a képeslapokon, ahhoz egy folyamaton kell átmenni.

Az elengedés egy mozzanat, ahogy írtam a legutóbbi bejegyzésben, ne arra hajts, hanem foglalkozz az elfogadással.

Az elfogadás pedig gyász. A gyásznak ugyan megvannak a stációi, de nem egy lineáris folyamat, sokszor oda-vissza ugrálunk az egyes szakaszokban, visszatérve az előzőekhez. Amikor azt hiszed, hogy már jól vagy, akkor jön valami és visszaugrasz a startkőre. Aztán egyszer csak kivilágosodik az ég és már nem mész vissza.

Tagadás, düh, alkudozás, bánat és végül bekövetkezik az elfogadás és utána tudod elengedni.

Azért nem könnyű elengedni valakit, mert nem őt engeded el, hanem azt az életet, amit az a valaki jelentett, arról az életről nehéz lemondani. Hogy mi lett volna ha. Arról a ha köré font tündérmeséről nehéz lemondani.

Visszatérve a hibáztatásra, rendkívül fontos, hogy a viszonyunk rendezése a felmenőkkel elengedhetetlen, de nem feltétlenül úgy, hogy megbeszélitek, ezt sokszor csak magadban kell rendezned, van, amit nem lehet megbeszélni, szélmalomharc bűnbánatot kifacsarni a szülőktől. Ha ő rájön magától, akkor örülhetsz, de nem mi kezdjük őket arra tanítani, számonkérni, hogy mit jelent szerintünk jó szülőnek lenni.

Ha úgy érzed, nem jól szerettek, akkor engedd bele magad ebbe a gyász folyamatba.

Tagadás – ez nehéz és aki itt megreked nagyon nehezen fog kimászni. Tagadni azt jelenti, nem veszek tudomást róla, hogy ő ilyen meg olyan, hogy ők azt tudták adni, amit adtak. Ez a sötét verem, mert innen nem látok ki, csak azt érzem, nem vagyok boldog.

Düh – ez már egy jó szint! És muszáj eljutni ide, legyél dühös, haragos, add ki a dühödet, menj ki a mezőre és ordibálj. Kiáltsd ki magadból a fájdalmad.

Alkudozás – ez a mi lett volna ha, na ez egy nyögvenyelős időszak, végigjátszani a fejünkben, hogy mi lett volna ha nekünk mintacsaládunk lett volna, ha, ha, ha – muszáj átmenni rajta, de a mi lett volna ha teljesen értelmetlen végeredményben. Mégis szükséges és csináljuk.

Ha ott tartunk, hogy meg tudjuk siratni a múltat, ami az alkudozás után következik be, ha azt érezzük, ellep bennünket a szomorúság, a bánat, akkor tudjuk, ez már a vége, közeleg a fény, de szükséges megélni ezt is, ahhoz, hogy bekövetkezzen az elfogadás.

Vannak dolgok, amin nem tudsz változtatni – kész, ennyi. Egyedül te fekszel keresztbe önnön boldogságod útjába, nem az anyád és nem az apád.

Lépj ki a gyermeki üzemmódból és menj bele a gyászfolyamatba, ebben az első lépés, hogy abbahagyod a hibáztatást. Nem megbocsátanod kell, hanem elfogadnod.

Ha belépsz az elfogadás csarnokába már nem lesz visszaút, akkor leszel képes megtalálni az új utadat, akkor leszel képes kialakítani egy új viszonyt magaddal és a családoddal.

Mennyi időt akarsz még a váróteremben tölteni? Lépj, indulj, csináld! Merj segítséget kérni!

Brávácz Alexandra