Kamaszok

Rohadt jó! Briliáns! Az év sorozata! Remekmű! Egy reggel a rendőrök rátörik az ajtót egy angol családra, és gyilkosság gyanújával őrizetbe veszik a 13 éves Jamie-t.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem nem tetszett és nem is tudok ezzel a nemtetszésemmel egyelőre még mit kezdeni. Persze ettől szép a világ, hogy valakinek valami tetszik, másnak meg más, de azért még próbálom megérteni. A sorozatnak közben fontos a témája, persze, hogy az.
Hihetetlen erővel robbant be a Kamaszok az életünkbe, azonnal ír róla mindenki, filmkritikusok égig dicsérik, 100 pontból 100, segítő szakemberek, pszichológusok egyik napról a másikra elemző köröket szerveznek a film kapcsán. Mégis mi történik? Kétségtelen, ez a sorozat a Netflix új, óriási sikert (és még több pénzt) hozó sorozata.

De ki nyer igazából?

Nekem ijesztő látni ezt a fajta rajongást, hájpot, hullámot, amit ver. Persze általában ijesztő, ha ilyet látok bármi vagy bárki iránt.
Bevallom, én rettentően untam és elnézést kérek mindenkitől, akinek tetszett. De engedjétek meg, hogy elhangozzon egy ellenvélemény. A sokak által emlegetett katarzis nálam teljesen elmaradt. Ezért gondolkodom azóta, hogy miért, rengeteg filmet nézek, egy időben filmklubokat is szerveztem, tehát van bőven rálátásom és ennek számomra teljesen érthetetlen a sikere.
Kinek szól ez a film? De tényleg, ki a célcsoport?
A szülők, akiknek kamasz gyerekei vannak? Segítőknek? Gyermekvédelmiseknek? Katasztrófaturistáknak? Ha igen, akkor az tényleg drámai, mert ha ennyire nem ismerjük és nem akartuk eddig látni, hogy milyen problémákkal küzdenek a gyerekeink, akkor az óriási tragédia lenne.

Akikkel én legalábbis beszélek, azok pontosan tudják, hogy mekkora a baj.
Ott kezdődik, hogy miért kell egy egyszerű, kertvárosi vízvezeték-szerelőt belehelyezni, ennél közhelyesebb felütés nem is lehetne. Igazából már itt el kellett volna kapcsolni és meg is tettem volna, ha nem lenne ilyen jó visszhangja.
Szemben a szerelővel így mi, értelmiségiek megint csak befoghatjuk az orrunkat, eltarthatjuk a kisujjunkat. Pedig, ha előbb nem is, de legkésőbb Hajdu Szabolcs Ernelláék történetével kezdődött sorozat sokkal, de sokkal inkább bemegy mélyre jól irányzottan, mert pont azt mutatja meg, hogy a valódi dráma igazából hol van.

Micsoda demagógia ez a szerelő családapa!

Nem a sorozat, hanem az annak kapcsán adott nézői reakciók hordoznak igazán komoly üzenetet számomra. Az az anya, vagy az az apa, az a felnőtt, aki most először gondolkodik el, micsoda nehézségekkel kell szembenéznie egy mai kamasznak, na az a valódi gond és, ha valóban ez a helyzet, akkor tényleg óriási baj van.
Most jövünk rá, hogy a gyerekek a mi áldozataink?
Hogy mi pedig a szüleink áldozatai vagyunk?
Hogy ez a kor elviselhetetlen és megállíthatatlanul száguldunk?

Nagyon elszomorít, hogy ennyire butának néznek bennünket és ennyire buták is leszünk, megnéztük a filmet, szörnyülködünk, de a gyerek telefonjáról még mindig nem beszélünk. Mi szabadítottuk rá ezt a világot a gyerekeinkre és csak egy lepkefingh@z lett erőnk mostanra? Még mindig csak itt tartunk?
Nagyon jó lenne, de tényleg nagyon jó lenne ebből kilépni, és elkezdeni a gyerekeinkkel beszélgetni. Ha persze ez a film kell hozzá, akkor nem mondtam semmit.

Végigszenvedtem. Pedig kétszer is próbálkoztam, esküszöm. Az első részt sem bírtam teljesen végignézni, felpattantam ezért-azért, a másodikba bele-bele tekertem, ide-oda járkáltam, de azért mert annyira nem kötött le, viszont szerettem volna tudni, hogy mi történik. A harmadik lélektanilag érdekes, de szintén nem jó, bár az biztos megterhelő volt a gyerekszínésznek, becsülettel és egészen jól megnyomja. Az utolsó rész viszont szinte nézhetetlen. Főleg a vége, az apa vergődése és a mondat, hogy lehettem volna jobb apa. Tényleg?

A Kamaszok olyan, mintha egy négyfelvonásos színházi előadást látnál, de színháznak rossz, mert túl sok filmes megoldások vannak benne.

A Kamaszok olyan, mintha egy dokumentumfilmet látnál, de annak is rossz, mert ahhoz meg túl mesterkélt és nincs szaga.
A Kamaszok nekem pont olyan, mint a mai világunk, a műanyag pohár, ami üvegpohárnak akar látszani, a laminált padló, ami pedig fapadlónak, a zacskós leves pedig nagymama vasárnapi húslevesének. Mi meg megvesszük, jól lenyeljük, közben meg minket vesznek meg kilóra. Ébredjünk már fel!

Ez a valódi dráma ábrázolása?

Menjünk el a Loupe előadására a Marczibányi térre és nézzük meg Lovas Rozit a monodrámájában, na az nem a bőr felszínét kapargatja, hanem biztosan egészen a hús alá megy.
Ráadásul ezer meg ezer gyönyörű film van a családi drámákról. Meg arról, hogy a generációk mennyire nem értik egymást, hogy bántalmazzuk egymást. És fontos is erről beszélni, de tényleg ennyit érdemel ez a téma, hogy attól lesz valami érdekes, hogy nagyon különlegesen vesszük fel?

Ez az egysnittes forgatási forma lenne a titka?

Ez nekem olyan mint a tokajiaszúslevenduláspillecukorkinderiízű fagylalt.
Ok, tehát leültem újra és mégegyszer megpróbáltam elejétől a végéig megnézni és megfogadtam magamnak, hogy nem tekerek bele, szerettem volna megérteni, hogy mi a siker tudtam. Nem jöttem rá.
Tényleg nagyon fontos a téma, mert ezek a gyerekek egyszer felnőttek lesznek. Az én fiam mindig azt mondja, hogy anya, ha mi felnövünk, itt katasztrófa lesz. Ennyire őszintén látja. Hihetetlen rossz mentális állapotban van a mostani szülői generáció, mi mindannyian, mindenki traumatizált, de végre elkezdtünk foglalkozni vele. Ez a film csak a felszínt kapargatja. A gyerekeink pedig olyan veszélyeknek vannak kitéve az internet, és a közösségi platformok miatt, amikkel nem lehet eleget foglalkozni. De mi engedtük nekik, mert el vagyunk fáradva. Minden szempontból fáradtak vagyunk. Boldogtalanok, elégedetlenek, szeretetlenek.

Nézzük a szerintem főbb hibákat:

1. Az egysnittes engem nem hoz lázba, nem érdekel, sőt, ettől sokszor nekem vontatott lett, nem a feszültséget fokozta bennem, hanem inkább túl sokat leültetett. Az élet nem ilyen, hiába így zajlik az életünk, nem így tapasztaljuk azt. Nem attól lesz valami jó, hogy nagyon egyedi.
2. A fiú egy igazi szépfiú, közben ezt nem látja – ez egy jó téma, de nem túl szép ez a gyerek? Amúgy mindenki és minden nagyon szép, még a rendőr is nagyon szép. A pszichológusnő is szép. Najó, a börtönőr sebes arcú nem, de őt miért kellett ilyennek ábrázolni? Ezek a sablonos megoldások rendkívül zavarnak.
3. Túlszínezett képek, divatosan kékes túlkomponált, túlfilterezett világ, sűrű sziruppal leöntve, sok közelivel túldrámázva, túlgondolva, túltervezve művészfilmes utóízt hagyva, sekélyesen Insta-kompatibilissá gyúrva,
4. A macis vége rendkívül hosszú és borzalmas, túl sok, mi az, hogy bocsáss meg fiam? Teljesen agyoncsapja az egészet, persze miért is várjuk, hogy a vége majd az egészet helyrehozza.

Olyan a Kamaszok, mint azok a túl szép torták, amik inkább múzeumba valók, mint asztalra. Mintha az AI generálta volna, gondosan végiggondolva, mi fog nekünk tetszeni. Mit lehet eladni. Itt tartunk. Még én is írok róla, a negatív vélemény is hasznos és a gondos marketingszakemberek patikamérlegen kiszámolva megvettek bennünket kilóra.
Kár, mert tényleg nagyon nagyon kellene erről jól beszélni ilyen elérésekkel is, mint amit a Netflix tud és nem csak a hatüléssoros Cirkoba bújva. Amúgy izgalmas lenne egy kísérlet, hogy ez moziban egyáltalán ülne-e, vagy ott tényleg végérvényesen lelepleződne.
De ez a korunk, szembesülni igazán nem akarunk, csak jajjogni: szegény gyerekek, szegény mi, szegény szüleink, szegény nagyszüleink, szegény világ, szegény életke.

Ahogy Robert Capa mondta, ha nem elég jó a képed, nem mentél túl közel. Ennyi, ez van.
Ha valaki rászánja magát, legalább eredeti nyelven nézze!
És ha egy igazán jó filmet szeretnétek látni, akkor nézzétek meg feltétlenül a The Outrun-t, na ott van katarzis.

Brávácz Alexandra