Óriási kognitív disszonancia

A napokban nagyon sok helyen hallhattuk azt a kifejezést, hogy kognitív disszonancia, de tulajdonképpen mit is jelent ez pontosan? 

A fogalmat Leon Festinger, amerikai szociálpszichológus alkotta meg 1957-ben. A fogalom azt a belső feszültséget írja le, hogy az elképzelésünket és a meggyőződésünket igazoljuk a valós történésekkel szemben. A kognitív disszonancia ugyanis egyfajta mentális stressz, amelyet az ember akkor érez, amikor a gondolkodásával vagy az értékével ellentéteset tapasztal, ezért az ellentétes bizonyítékokkal szembesülve nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy igazolja a megkérdőjelezett nézőpont megtartását.
Kognitív disszonancia az, amikor az valaki megpróbálja megmagyarázni a hiteit, anélkül, hogy megkérdőjelezné állításának érvényességét.

A kutatások szerint, az emberek könnyebben olvassák el azokat az információkat, amelyek megerősítik a kialakult véleményüket, és rendre kerülik azoknak az információknak az elolvasását, amelyek ellentmondanak.
Egy klasszikus példa, hogy valaki tudja, hogy a dohányzás káros (első kogníció), mégis dohányzik (második kogníció/viselkedés). Ez a kettősség kellemetlen érzést (disszonanciát) okoz, amit az elméje megpróbál feloldani – például önigazolással: “A nagyapám is napi egy dobozzal szívott, mégis 90 évig élt.”
Ilyen hiteket ezret tudnék sorolni.

 
HALOGATÁS

Ha valaki halogatásra hajlamos, azt mondja: csak nyomás alatt tudok dolgozni, holott mi az igazi valóság?
Hogy fél a kudarctól, ezért inkább bele sem kezd. Minden halogatás mögött ez van.

SZERET

Vagy: valójában ő szeret, csak nehéz gyerekkora volt.
Nem, valójában az van, hogy nem tartod magadat annyira értékesnek és szerethetőnek, hogy egy megfelelő párkapcsolatod legyen.

JÓ EMBER

Vagy: olyan tapasztalt és sok tudása van, azt kell nézni.
Nem, valójában az van, hogy problémád van az autoritással – nem tudsz neki nemet mondani, nem tudod a határokat vele szemben meghúzni, akkor is, ha bántalmaz – azzal, akit valamiért magad fölé helyezel, pl. azért mert idős. Valószínűleg apa-komplexusod van.

Hogyan jött rá Festinger erre? 

Egy híres esettanulmány során figyelte meg a jelenséget, amikor beépült egy szektába, amely a világvégét jósolta, azt hiszem az volt, hogy az UFÓ-k eljönnek. Amikor a világvége elmaradt, a hívők nem ismerték be, hogy tévedtek, hanem kitaláltak egy magyarázatot (hogy az ő imáik mentették meg a világot), hogy feloldják a tények és a hitük közötti hatalmas ellentmondást.

Kutatásai során Festinger észrevette, hogy az emberek elképesztően ragaszkodnak a szokásokhoz és rutinokhoz, hogy fenntartsák az életük rendjét. Ezek a szokások lehetnek egyszerűek, minthogy csak a villamos elején száll valaki fel, mert úgy tartja, az a biztonságos. Ha ebben a rendben bármilyen módon is zavar keletkezik, véletlenül mást hall, az mentális nyugtalansághoz vezethet. Festinger arra a következtetésre jutott, hogy ennek a feszült érzésnek az enyhítésére az egyetlen módszer az, ha az illető a cselekedeteit vagy meggyőződéseit úgy módosítja, hogy helyreállítsa a következetességet. Azonban az önkép fenntartása érdekében inkább átlakítjuk a fejünkben a történetet.
Vagyis az embernek van egy fehér foltja, egy vakfolt, sokkal kényelmesebb nem látni a valóságot, mert az nem összeegyeztethető azzal, amit gondol, így a valóságot passzintja inkább magához, hogy ne okozzon disszonanciát benne. Így torzítjuk a valóságot. Újraírjuk azt. Vagyis teremtünk egy új valóságot.

A kognitív disszonancia miatt bezárodunk önmagunk kis világába. Olyan emberekkel barátkozunk, olyan híreket olvasunk, nézünk, akik igazolják a gondolatainkat, vagyis a torzításunkat, aki mást mond, azt elutasítjuk, nem is gondoljuk végig a másikat, hiszen az stresszel járna és mivel ahogy írtam, az nem fér bele az önképbe. Az önképet meg nagyon nehéz megváltoztatni. Főleg, ha félelemben van tartva az Én.

Például 1992-ben egy idősek otthonában végeztek egy tanulmányt a legmagányosabb lakókról – azokról, akiknek nem volt családjuk vagy gyakori látogatójuk. A lakóknak egy sor dokumentumfilmet mutattak: egyrészt olyanokat, amelyekben nagyon boldog, sikeres idős emberek szerepeltek, aztán olyanokat, amelyekben boldogtalan, magányos idős emberek.
A dokumentumfilmek megtekintése után a lakók azt mondták, hogy azok a filmek tetszettek nekik, amely a boldogtalan, magányos embert mutatja be.
Ez arra utalhat, hogy magányosnak érzik magukat, és kognitív disszonanciát tapasztalnak, amikor olyan embert látnak, aki a korukban boldog és sikeres.
Ez a tanulmány elmagyarázza, hogy az emberek hogyan választanak olyan médiát, amely összhangban van a hangulatukkal, azaz szelektíven olyan emberekkel, élményekkel vagy érzelmekkel szembesítik magukat, amelyeket már maguk is átéltek. Vagyis ismerősek számukra, belefér a gondolkodási keretükbe.

Van kiút ebből a börtönből? 

Elvileg igen. Ahhoz, hogy meggyőzzünk valakit, először ki kell váltanunk egy disszonanciát benne, majd javaslatunkat a kellemetlenség megoldásának módjaként kell felkínálnunk. Bár nincs garancia arra, hogy a hallgatóságunk meggondolja magát, az elmélet szerint viszont disszonancia nélkül nem lehet meggyőzni senkit. Logikai érvekkel szinte lehetetlen meggyőzni amúgy bárkit is, a saját bőrén kell megtapasztalnia, mivel a meggyőződése az identitásának része.
Az elméje a tényeket fenyegetésként éli meg, és bekapcsolja a védelmi rendszert. Kellemetlen érzés nélkül az ember nem motivált a változásra.
Azért van remény. A kulcs nem igazán a meggyőzés, hanem a feszültség biztonságos feloldása.
Fogadd el, hogy hibázni, tévedni vagy következetlennek lenni az emberi természet része. Ha nem félsz attól, hogy nem vagy tökéletes, nem lesz szükséged a valóság eltorzítására sem, hogy megvédd az egódat.
Hogyan segítheted az ilyen embert, mit mondhatsz?
Fekezd ki, hogy megérted, nem elutasítod.
“Megértem/megértelek, hogy miért gondoltad ezt az akkori információk alapján, nézd meg, mi változott azóta.”

Kérdezz, ne állíts!

“Szerinted mi történne, ha ez a dolog mégsem úgy lenne, ahogy gondoljuk? Az megváltoztatna bármit a döntésedben?”
Vedd le róla a felelősséget – szerintem ez a legjobb:
“Szerintem téged is félretájékoztattak – nem mondtak el neked minden részletet, így nem csoda, hogy ezt gondoltad.”
Vannak helyzetek, amikor a kognitív disszonancia annyira erős, hogy az illető a személyiségének alapkövévé tette a tévedését (például szekták, extrém politikai nézetek vagy súlyos függőségek esetén). Ilyenkor a valósággal való szembesítés számára egyenlő lenne a pszichológiai megsemmisüléssel. Ekkor a meggyőzés helyett a profi segítő (terapeuta) bevonása az egyetlen út.