
A kegyetlenségről
A kegyetlenség vagy a durvaság mindig gyengeségből és belső bizonytalanságból származik.
Kegyetlen és durva például mást kritizálni és minősíteni. Ha mást kritizálok, valójában leszóllak és a másik fölé helyezem magam, ez pedig érzéketlenség. Akit sokat kritizáltak, sokat kritizál.
A kritika nem segít, mert a nyilvános kritika soha nem tanít, ha szeretnénk valamit elérni, akkor a másikat gondolkodni érdemes tanítani és elfogadni, de biztos nem minősíteni.
Ha kritizálsz, az nem a másikról, hanem valójában rólad szól. Kritizálni valakit valójában nem csak gyengeség, hanem gyávaság is.
Másokat emelni, másoknak példát mutatni, másoknak segíteni, na az erő.
Aki sokat kritizál, nem szereti önmagát és valójában önmagával elégedetlen, nem is a másikkal. Ha nem szereti önmagát, mások sem tudják szeretni. Az emberek egy idő után eltávolodnak tőle, ő is eltávolodik attól, aki erős. A gyengékkel szeret együtt lenni, velük nagyon szót ért, velük együtt másokat jól tud kritizálni, lefelé tudnak rúgni és taposni. Ettől ugyan többnek érzik magukat, valójában mélyen rendkívül irigyek.
Aki gyenge és megmarad a gyengeségben, nem lesz ereje felemelkedni, jobbat, többet alkotni, mint azok, akiket minősít.
Az összes energiája elmegy arra, hogy másokat figyel, ahelyett, hogy magát figyelné, az automatizmusait.
Másokat kritizálni sokkal könnyebb, mint eredményt letenni, nyilván, mivel ő gyenge, nehezen is tud valamibe igazán belekezdeni. Vannak impulzív kezdeményezései, de azok nem tartanak sokáig. Többségben azt másolja, akit kritizál, saját ötletei nincsenek, hiszen nem magából építkezik. De mint másolat sosem lesz olyan jó, mint az eredeti. A kritizálás oka nem csak irigység, hanem annak a hite, hogy ó maga nem elég jó. Csak az kritizál másokat nyilvánosan, aki saját magával nagyon elégedetlen.
Aki másokat kritizál, a saját tehetségében nem bízik.
Aki másokkal ilyen kegyetlen és durva, aki másokat szid és rossznak, ügyetlennek állít be, magát pedig föl dicsőíti, az tulajdonképpen csak éhes a figyelemre. Egy energiavámpír, mivel nem a saját teljesítményből, hanem mások becsmérléséből nyeri az energiáit.
Semmi baj nincs azzal, ha látsz valamit, ami neked nem tetszik és azt magadban megjegyzed vagy megbeszéled a barátoddal, barátnőddel, áttárgyaljátok, nem vagyok álszent, mindenki minősít. Ha látok valamit, ami nem tetszik, mindig úgy beszéljük meg a barátnőimmel, hogy megpróbáljuk megérteni, vajon miért cselekszik a másik úgy, ahogy nekünk az nem tetszik. Mindig van valami mögötte, általában szeretetlenség és máris sikerül a kritikámat átfordítani.
De a becsmérlő véleményedet nagy dobra verni, ártó és bántó. A Facebook sajnos erre egy remek felület, lehet szabadon vagdalózni. Én egy olyan világról álmodom, ahol mindenki a saját tehetségét használva a másikat segíti, építi, ha erre pedig nincs lehetősége, akkor meg nem a másikon felmászva akar előrébb jutni.
A gyengeség előbb-utóbb úgyis megmutatkozik, mint a víz alól felbukkanó roncsok. Egy ideig lehet szép ruhába bújtatni, szépen becsomagolni, elnyomni, de egy idő után szaga lesz és leplezetlenül felszínre kívánkozik. Akkor pedig nem marad senki már ott, aki a szemetet összeszedi.
Nekem nagyon egyszerű technikám van, amellett, hogy elsősorban igyekszem csak magammal foglalkozni, ha jön ártó, becsmérlő vélemény már nem veszem fel, mert tudom, hogy nem az én szemetem, hanem az övé, neki kell maga után eltakarítani. Nem koszolódok már be.
Másrészt nagyon megválogatom, hogy kinek az energiáit engedem be, ezt nehéz csinálni, mert a közösségi média óta ömlik ránk válogatatlanul mások véleménye. Ezért egyrészt nagyon csökkentve töltök itt időt és célzottan engedek be tartalmakat. Nem görgetek, de amit elém rak és negatív, azzal igyekszem nem foglalkozni és durván szelektálok. Gyomlálok.
Akit úgy érzem, nem tudok még kizárni és érzelmileg megérint, érzem, hogy bánt a szavaival, azt törlöm, kikövetem, tiltom, szűröm. És nincs még egy esély, az elsőnél, amikor rosszulesik valami, ezt teszem. Mint az életben. És ezt vállalom, mert így nekem könnyebb dolgozni magamban az elfogadáson és azon, hogy ki tudjam munkálni magamban azt, hogy vele szemben érzelmileg semleges tudjak maradni. Ha úgy érzem elértem, visszaállítom.
Ha valakivel az életben nem szeretném a kapcsolatot tartani, miért kellene a a közösségi médiában látnom. Már nem győzködők senkit, nem vitatkozom, nem kommentelek, és nagyon meghúzom, hogy mit vagy kit engedek be.
Ezt te is megteheted, húzd meg a határaidat és ne engedd elszívni az energiáidat, mert ezek az emberek a te fájdalmadból táplálkoznak. Ne adj ennek teret, ne adj erre felületet. Ha nem látod őket, nem kapnak energiát, ilyen egyszerű és ezt megteheted.
Ha nem kapnak energiát megtanulnak talán másokat emelni és szeretni. Vagy ha erre képtelenek, az már nem a te ügyed.
Ne engedd a számodra halottakat az életedben kísérteni.
Brávácz Alexandra