Amikor Anya felnőtt lesz

Azt hiszem az egyik legnehezebb dolog egy nőnek, vagyis inkább pontosabban fogalmazok: azt hiszem, a legnehezebb dolog nekem megbirkózni azzal a ténnyel, hogy a fiam már nem gyerek és hamarosan felnőtt lesz. Hogy már nem vagyunk egyek. A 16 éves kamaszt elengedni, különválni, róla leválni nekem embert próbáló feladat és minden egyes nap küzdelmes. Nagyon fontos szerintem, hogy nem csak a kamasznak nehéz ez az időszak, meg a kamaszt elviselni nehéz, a szülőknek is változniuk kell, teljesen újra kell fogalmazni sok mindent.

Különösen nehéz ez szerintem az egyedülálló nőknek, hiszen ott még labilisabb a biztonságérzet. A mindennapjaim nagy részét ezek az érzelmek és gondolatok teszik ki, hogy hogy vagyok én egyedül ebben és úgy érzem az egyedülállóknak még több bátorság, erő és bizonyosság kell. Ezek mindkét fél részéről kellenek.

De mi aztán bátorítjuk egymást, de főleg ő engem.

Bíznom kell magamban, hogy amit eddig megtettem, azt jól tettem és ha a kamaszom most életének talán egyik legnehezebb szakaszát is éli érzelmileg, tudja, hogy rám mindig számíthat.

Számíthat akkor is, ha reggel a cukin kedveskedő jóreggeltemmel halálra idegesítem és csak annyit kapok, hogy menj ki a szobámból. Számíthat akkor is, hogy amikor azt mondom, ma ebédeljünk együtt, ő azt mondja, na ne már, ez most hogy jött neked. Számíthat akkor is, amikor azt mondja, nagyon ciki vagy, ne legyél már boomer, jelentsen ez bármit is, remélem, jól írtam le. Számíthat akkor is, ha bármire megkérem, mielőtt végighallgatná azt, amit mondok, már azt válaszolja, hogy NEM. Számíthat akkor is, ha sehova nem jön el már velem, ha nem fotózhatom már le, ha kibújik az ölelésemből és elhajol a simogatásomtól. Amikor azt mondja, hogy nehogymár én mondjam meg, hányra kell neki hazajönnie (aztán persze mégis ott áll a megbeszélt tízkor az ajtóban este).

Amikor kamuzik, titkolózik és már nem avat be szinte semmibe, ezek ellenére is maximálisan számíthat rám. Amikor most épp nem a suli a fontos, hanem inkább az, hogy Flóra éppen kedveli-e.

Számíthat rám és mindig számíthat, és félrerakom az önérzetem. Most engedem, hogy újraszülethessen., persze ezzel én is újraszülöm magamat. Na ezt is vállalni kell. Egy korszak lezárul.

Mindketten keressük az új helyünket ebben a világban, a kamaszből felnőtt lesz, de az anyából mi? Én most akkor ki legyek?

Az énhatáraink jobban kirajzolódnak most, talán én is egy kicsit visszakapok magamból. Ezzel vigasztalom legalábbis magam. Persze még mindig ugyanolyan éberen alszom, mint a második héttől. Ez nem változott. Még mielőtt felkel, én már felébredtem.

Azért amíg minden lényeges kérdésnél kikéri a véleményemet, megnyugszom, hogy igen, valamit talán jól csináltam. Pedig nem volt jó mintám, így hát összetákoltam magamnak a feltétel nélküli szeretet és elfogadás ladikját. Én sose lehettem elég jó, de ő már most az nekem. Pedig fel tud bosszantani ám rendesen. Rajta kívül nincs senki, aki ki tudna billenteni, a legnagyobb tanítóm.

Hogy mit csináltam rosszul, most már mindegy, biztos nagyon sok mindent, az majd kiderül, amikor ugyanannyi idős lesz mint most én és épp engedi ő is el a kamaszát. Amikor épp ő is majd a saját, fiatal szülőségét gyászolja. A saját fiatalkorunkat gyászoljuk ilyenkor mi is egyben?

Ezekről és a kamaszokkal való tudatos együttélésről fogunk beszélgetni, az Anyapara oldal főszerkesztőjével, Szücs Szilvi mediátorral, aki eddig átvezetett a nehézségeken.

Várunk minden anyát és apát, aki tart otthon merő szórakozásból egy kamasz gyereket vagy inkább felnőttet? Majd kiderül a beszélgetésben…

Namaste

Brávácz Alexandra