Elengedni nem lehet

Életünk legnagyobb fájdalma és a kiteljesedésünk, boldogságunk, önnön szabadságunk gátja, hogy a szülők nem szerettek minket. Hogy bántalmaztak, szóval vagy tettel, hogy nem öleltek eleget, nem pusziltak eleget, nem simogattak, nem kenegettek, nem masszíroztak, nem törölgettek puha törölközővel, nem meséltek eleget, nem mondták eleget, azt hogy szép vagy, okos vagy, jó vagy, hogy nem támogattak.

Két véglet van, az egyik, hogy hagytak csak úgy nőni, mint dudvát a kertben, azt se tudták, hogy hányadikos vagy és kik a barátaid. Ebben az esetben később túl nagy a szabadságvágy, ami átvált már szabadosságba, képtelen vagy alkalmazkodni, kötöttségekben létezni, felelősséget vállalni, nincsenek keretek, szétfolysz, feltűnősködsz, felnőttként nincs napirended, időbeosztásod, célod, mindig túl nagy a bizonytalanság. Különc vagy és ezzel tudod magadra vonni a figyelmet, a külsőségekben is megjelenik ez, öltözködésben, hajviseletben, sok fülbevalóban, sok tetoválásban, a lényeg, hogy állandóan azért tepersz, hogy végre figyeljen rád valaki.

Emögött általában az van, hogy a szülők egyszerűen azért nem voltak érzelmileg elérhetők, mert rengeteget dolgoztak és nem volt idejük veled foglalkozni. De van olyan is, hogy őket sem szerették és érintették megfelelően, így hidegrázást kapnak attól a gondolattól is, hogy ölelés vagy puszilgatás meg puhaság, egyszerűen hozzáférhetetlenek az érzelmeik saját maguk számukra is.

A másik véglet, amikor állandóan veled foglalkoztak, kontrolláltak, túlzottan befolyásolni akartak, túlzottan saját magukat rád akarták kényszeríteni, erőszakolni, megmondani, hogy te merre menjél, amikor meg túl szűk keretek voltak. Folyamatosan kritizáltak, semmi sem volt elég, főleg nem elég jó. A túl biztosra akartak menni. Ezt általában azért csinálják, mert saját magukban bizonytalanok (általában ők dudvaként voltak tartva) és félnek attól, hogy ha elengedik a kontrollt, akkor bekövetkezik a katasztrófa. Azért annyira szeretnek, hogy ettől félnek, de leginkább a szégyentől rettegnek. A nárcisztikus szülőre ez a leginkább jellemző és az, hogy csak nehogy kiderüljön, hogy valami nem stimmel.

Ebből jól fel lehet ismerni a nárcisztikust, túlzottan fontos neki, hogy mit gondolnak róla mások. Mit fognak hozzá szólni. A nárcisztikus kívülre erősnek mutatja magát, de belül mindig bizonytalan.

Nálam egyébként ez az utóbbi volt, ezért menekültem el még a gimnázium alatt 17 évesen otthonról és költöztem el a keresztanyámhoz, akiről később kiderült, hogy anyám első férjének az anyja, de ők ketten jóban maradtak, annak ellenére, hogy a fiától anyám elvált. De ez a készülő könyvem egyik fontos epizódja, majd ott bővebben kifejtem, mert rendkívül csavaros és színes történet, de a lényeg, hogy ahogy kikerültem anyám kontrollja alól, szárnyaltam. Tök fölöslegesen tartotta a kontrollt, azzal csak visszafogott. A félelmei ellenére elvégeztem három felsőfokú intézményt, közben dolgoztam, beszélek két nyelven folyékonyan, tudok egy harmadikon is kommunikálni – tehát azokkal a paraméterekkel rendelkezem, amik számára értékek. Számomra persze nem és ezért is nagyon fontos, hogy nem ezeknek köszönhetően lettem boldog és kiegyensúlyozott, nyugodt ember. Mindig meg akartam felelni neki, úgy, hogy közben magamat meg végig utáltam. De én rengeteget dolgoztam azon, hogy elfogadjam, hogy ő ennyit tudott.

Boldog ember attól lettem, hogy őt és ezt a helyzetet, hogy nekem nem volt a puhaságban részem, elfogadtam. Hogy most már tudom, a puhaság hiánya ellenére is lehet valaki boldog és élhet teljes életet, persze ide el kell jutni. Ha van puhaság, ez magától adott.

Ha a szülők nem szeretnek, azt hiszed veled valami nem stimmel, hiszen ha ők nem szeretnek, lehet, te nem vagy szerethető.

Nem veled van a baj, ettől te még szerethető vagy!

Nagyon fontos ezt a hitrendszert meghaladni, főleg annak, akinek vannak gyerekei, hogy ezt nehogy továbbadja.

De ne az elengedés legyen a cél. Olyan nincs, hogy elengedés. Elengedni nem lehet! Hogyan lehetne bármilyen fájdalmat, valaminek vagy valakinek az elvesztését, a hiányát elengedni? Évekig tartottam elengedés témájú órákat, foglalkozásokat, táborokat, de egyre inkább arra jövök rá, hogy nem elengedni kell, hanem elfogadni. Az elengedés az már csak a vége, egy komoly lelki folyamat lezárása csupán, egy mozzanat, olyan egyszerűen bekövetkezik magától, mint amikor leejtesz valamit. De egy embernek hiába mondod azt, hogy engedd már el, aki csak szorítani tud, aki azt hiszi, ő nem elég értékes anélkül a dolog, érzés vagy a megfelelő társ vagy szülő nélkül.

Az elfogadás a kulcs és azon pedig lehet dolgozni, mert az egy folyamat, valamikor rövidebb, valamikor hosszabb. Nekem rendkívül felszabadító érzés volt, amikor végleg elfogadtam, hogy az anyám ilyen és mivel ez a generáció nem megy önismeretbe, ilyen is marad. Nincs már rám olyan erőteljes hatással, hiszen (és itt jön az elengedés!) el tudtam engedni, hogy neki kelljen megfelelni. És ez a lényeg.

Nem akarok már nem neki megfelelni! Mai napig képtelen lennék rá, de a különbség tényleg már az, hogy nem is szeretnék, hogy már nem célom, nem az ő értékítéletétől teszem függővé azt, hogy én jó vagyok vagy sem, hanem rendelkezem már azzal a tudatossággal, hogy meg tudom ítélni, hogy mikor vagyok jó és mikor kevésbé. A külvilágtól sem teszem igazából függővé, illetve nagyon megválogatom, hogy kinek érdekel a véleménye, de leginkább bennem született meg az inga, amihez tudom már mérni. Tudom, hol a közép. Ennél értékesebb nincs szerintem a világon, pontosan belül érezni a viszonyítási pontot.

Igyekszem ezt másokkal is már gyakorolni, ez a következő lépcső.

Kulcsfontosságú, hogy el tudjuk fogadni azt, amin biztosan nem tudunk változtatni, azt, hogy nem szerettek úgy, ahogy arra szükségünk lett volna, mert ez kell ahhoz, hogy felnőttként legyen kellő önbizalmunk, önértékelésünk, hogy tudjunk az érzelmeinkről beszélni, hogy egyáltalán felismerjük azokat, hogy ne engedjük, hogy mások bántsanak bennünket, hogy ne kerüljünk áldozati szerepbe, de tudjunk áldozatot hozni, és, hogy ki tudjunk állni magunkért, hogy tudjunk határokat húzni, de alázatosak is tudjunk lenni, végeredményben, hogy szeressük magunkat.

Szeretni magunkat főleg azt jelenti, tudjuk, hogy jó az, amit csinálunk és ez a tudat motiváljon arra, hogy azt még jobban csináljuk, ne kívülről várjuk a megerősítést.

Tehát elengedés helyett elfogadás, az elfogadáshoz pedig sok-sok óra jóga, önismeret, pszichoterápia, kineziológia, családállítás, kinek mi, bármi amire szükség van. És szerintem ez kell, hogy a legfontosabb dolog legyen az életben, sokkal fontosabb, mint színes-szagos baromságot és műképeket az instára posztolni és attól várni azt, hogy szeressenek.

Brávácz Alexandra