Miért szenvedünk?

A jóga szerint erre nagyon egyszerű a válasz. Mert nem tudjuk kik vagyunk valójában.
Hogy miért? Erre is ad választ: mert szennyezett a tudatunk.
Mi szennyezi be a tudatot? Az ún. kléshák, a tudati szennyek. Hogy mik ezek, rögtön látni fogjuk.
Hogyan lehet megtisztítani a szennyeződésektől a tudatunkat, és ezzel megszüntetni a szenvedést?
Gyakorlással. A jóga jógázásával.

Patanjali pontosan leírja a jógaszútrában, miért rontjuk el a napjainkat és kapcsolatainkat.
Először is összekeverjük a maradandót az ideiglenessel. Magunkat összetévesztjük azzal, akik nem vagyunk vagy azt hisszük, egy tárgy, státusz, vagy egy másik ember örök és mindig ugyanolyan boldogságot és elégedettség, hiánytalanság érzést adja. De sosem elég, nem így tapasztaljátok? Ha nincs gyerekem, akarok egyet, ha van egy, akarok még egyet. Ha már van három-négy, akarok házat, kutyát, gazdag férjet. Egy szilvásgombóc sosem elég! És így betonozzuk be egyre jobban magunkat önmagunkba, egyre jobban magunkra zárva a kalickát, amit saját magunk vontunk magunk köré.

Kintről várjuk azt, hogy legyen jó, holott az ember csak önmagától képes boldog lenni, tartósan.
Aztán túlontúl azonosulunk ezekkel. Mindazzal, amink van, amit elértünk. A szerepeinkkel, a hírnevünkkel, a diplomáinkkal. Nem tudunk másképp viselkedni, mint akinek hisszük magunkat. Ezt látjuk például jól egy hírességnél, akinek valamilyennek kellene lennie, amit a követőrajongó elvár, és ő meg nincs is ott, közben a közönség ott van. Ezzel olyan nyomást helyez rá a külvilág, hogy ennek sokszor tragikus a vége.
Elkezdünk ugyanis ehhez a személyiséghez ragaszkodni, még nevet is adunk neki, mondjuk azt, hogy Alexandra. Ezzel máris bebetonoztuk, Alexandra Alexandraként fog viselkedni, ahogy mások elvárják tőle, meg ő aztán magától is, mert hát azonosult az Alexandrasággal. Egy idő után nem tud másképp, Őalexandrasága, csakis Alexandra tud lenni.

Közben vágyik a kellemes dolgok ismétlésére, arra, ami jó neki, ami jó ebben a személyiségben, ami meg függőséghez vezet. Ezért tudjuk nehezen elengedni azt, ami egyszer jó volt. Azt akarjuk állandóan újra megkapni, ismételni.
Nem csak ragaszkodunk ahhoz, ami jó ebben a személyiségben, hanem ott az érem másik oldala is, el akarjuk kerülni azt, ami rossz neki, attól menekülünk. Nagy gonddal összeraktuk, hát csak nem fogjuk engedni, hogy rossz legyen neki.

Ezért kitérünk a kellemetlen dolgok elől, minden elől, ami félelmet és feszültséget szül. Ami nem esik jól, ami nem komfortos, ami nehéz, amibe energiát kell fektetni. Minden ilyet meg akarunk spórolni, ki akarjuk zárni.
És végül a változástól, az elmúlástól, ennek a személyiségnek az elvesztésétől elkezdünk félni, szorongani. Félünk elveszíteni valamit, azt az érzést, ami jól esett, ami ehhez a személyiséghez tapadt, ami ezzel jön, csomagban, ami csillapította a rosszat. Pedig lehet csak fájdalomcsillapító volt és elterelte a figyelmet valami sokkal lényegesebbről.

Tehát igazából főleg magunkat félünk elveszíteni, olyan szépen felépítettük ezt a személyiséget, meg felcicomáztuk, mert ez ad biztonságot, ez, ami látszólag mi vagyunk, a miénk, és itt térünk vissza az első ponthoz, hogy azért mert összetévesztjük magunkat és a világot azzal, ami nem az. Én nem én vagyok.
Mondok egy hétköznapi példát.
Kitalálom magamnak, hogy a repülés veszélyes és ezt nagyon határozottan így gondolom. (Avidjá/nem-tudás)
Azonosítom magam azzal a személyiséggel, aki fél a repüléstől, én leszek A repüléstől félő ember. (Aszmitá/Énkép-Egó))
Hozzátapadok ehhez az énhez, nem tudok tőle szabadulni, inkább maradok itthon, ahol nem eshet bajom – gondolom és közben minden nap mélyebbre süllyedek ebben a mocsárban, mert minden nap igazolódik a túlzott biztonságigényem. (Rága/Ragaszkodás))
Mivel elkerülöm a vélt kényelmetlenséget, ami a repüléssel jár, ezért inkább nem megyek sehova, ahova csak repülővel lehet eljutni, egy idő után idegenkedem is a messzi helyektől, kultúráktól, emberektől. (Dvésa/Elutasítás)
Az egész egy félelemgombóccá alakul át: félek a repüléstől. A repülésben meghalhatok, végem lesz. (Abhinivésa/Félelem)
Pedig az egész egy rossz gondolatból indult, az első pont a hibás, hogy a repülés veszélyes. Közben csak félek elveszíteni azt, akit ilyen nagyon gonddal felépítettem egy rossz gondolat alapján, a repüléstől félő embert.

Ilyenkor érdemes megnézni, mi van mögötte, mi van a mögött, hogy azt gondolom, a repülés veszélyes, hiszen a statisztika azt mutatja, sokkal biztonságosabb a repülés, mint bármilyen másik közlekedési eszköz.
Tehát ilyenkor el kell kezdeni elemezni, mi az, ami a félelem legalján van, mi a támasza. Az lesz a kulcs, azzal nem azonosítani magam.
Ebben az esetben például lehet az, hogy nem tudom a dolgokat kontrollálni és az nekem félelmetes? Nem tudom bármikor azt mondani, állj, le(ki) akarok szállni? Miért nem jelenik meg ez az autónál? Az autóban utasként sem tudom, de ott meg tudunk állni közben! Tehát megvan a kontroll illúziója. A repülőgépen viszont teljesen át kell adnom a kontrollt és meg kell bíznom a kapitányban, ott nincs szálljunk le akkor, amikor én mondom, nem tudok “elmenekülni”, ha veszélyhelyzet van. Ha veszélyben érzem az életem.

Akkor lehet nekem bizalmi parám van és nem is repülő-parám?
Nézzünk egy másik hétköznapi példát.
Hibás gondolat: a férfiak mamlaszok, a nők megbízhatatlanok.
Egó: Én vagyok az, aki ekként tekint a férfiakra, nőkre, ők ilyenek és kész.
Ragaszkodás: Én meg ilyen vagyok, aki ezt így gondolja és ez is kész, ez a biztonságos számomra.
Elutasítás: Inkább egyedül maradok, mert nem akarok csalódni.
Félelem: Félek párkapcsolatba lépni. Még randizni sem megyek el.
Mi van mögötte, a félelem alján? Hogy azt gondolom, nem vagyok elég jó? Nem vagyok elég szerethető, mert már volt néhány rossz tapasztalatom, ami szakítással végződött? Kinek hite szerint. Tessék behelyettesíteni.
Tehát a kik vagyunk valójában azt jelenti, hogy összetévesztjük a személyiségünket azzal, akik valójában vagyunk. Istennel.
Rájövök, nekem bizalmi parám van, vagy elköteleződési parám van, vagy önértékelési parám van, tehát akkor azt érdemes leraknom és először csak kis dolgokban gyakorolnom. A jógában nem elemezgetjük hosszasan, hogy honnan jön az a para, nyilván a gyerekkorból jön amúgy is, általában.
Tehát rájök és azzal a mindsettel gyakorolok.
Valójában az ember isteni eredetű, nem ilyen vagy olyan, nem “szennyezi be” a személyiség. Sérthetetlen. Ezt gyakoroljuk a jógában, egészen addig, amíg el nem hisszük.
Ezért nagyon nem mindegy, hogy milyen elmeállapottal gyakoroljuk a jógát. Ha azért állunk kézen, mert kézen akarunk állni, akkor az egy sima kézenállás lesz egy idő után.
Ha azért állunk kézen, mert le akarjuk tenni a téves azonosulást azzal, akiknek gondoljuk, hisszük magunkat, akkor a jóga egy pszichológiai eszközzé válik és képesek leszünk felszabadítani önmagunkat önmagunk alól, vagyis meghaladni önmagunkat. És akkor elmúlik a bizalmi, önértékelési, elkötelezettségi problémám.
Megkapom igaz teljes önmagam, aki szabad.
Nem fél. Egész.

Brávácz Alexandra