Kell egy hely

Volt egy álmom miután jógaoktató lettem. Hogy kell egy hely.

Az, hogy kell egy hely, hogy legyen egy menedék, még jóval a jóga előtt született meg bennem. Mindig is a kisközösség erejében hittem, nem az egyénben és nem is a nagyközösségben.
A kisközösség viszont a missziómmá vált, továbbra is a hitem és jövőbeli terveim is ebben a hitben gyökereznek.
Aztán persze a jóga adott ennek fizikai teret és értelmet.
Sokáig ezt a helyet szabad térként értelmeztem és ahol tartottam a táborokat, ott valósult meg. Féltem elköteleződni és lecövekelni. A hely mindig ott volt, ahol én voltam.
Féltem egy saját állandó helytől, mint ahogy féltem mindentől, ami állandó volt.
De adta az élet, most már ez a második fix hely, ahol tudtam egy csapatot építeni, ahol együtt tudom, azokkal a társakkal, akiknek ugyanolyan fontos az Útközben jóga eszméje, mint nekem, megvalósítani a jógát. Nem azért tanítok és nem azért van az Útközben, hogy én taníthassak, hanem, hogy emberek ezrei indulhassanak el ezen az úton.
Az Útközben Jóga nem miattam van, az Útközben Jóga miattatok van.

Egy barátnőm a minap gúnyosan jegyezte meg, ma már mindenki “műkörmös” jógaoktató, vagyis kisiparos. Nem (elsősorban) a külsőre értette, hanem az elhivatottságra. A hozzáállásra. És ha ez sokaknak rosszul is esik, de sajnos így van. A profit lett a cél ebben is és nem a jóga. Pedig megfelelő hozzáállás nélkül nincs jóga és főleg nincs jógaoktatás. Az Útközben Jóga a megfelelő hozzáállásra törekszik.
Mivel sajnos mostanra sokan a könnyen elvégezhető, sokszor online gyorstalpalókon lesznek jógaoktatók, megfordult a folyamat, először lesznek oktatók, aztán esetleg jógik. Ez nem jó így.
Nem így kellene lennie véleményem szerint, hanem fordítva.
Először jelenjen meg az igény bennem, hogy jógázzak, csináljam azt jó sokáig és ha már megvan bennem a hit és a tapasztalat, hogy ez jó, akkor automatikusan jön, hogy ezt szeretném tovább is adni, na akkor érdemes elmenni egy jógaoktatónak.
Nem nekem kell eldöntenem, hogy jógát szeretnék tanítani, a jóga választ majd ki engem. De ehhez először jógázni kellene megtanulni és az nem ott kezdődik, hogy ászana, hanem ott, hogy erkölcs és etika. Jama és nijama. Enélkül a jógaoktató nem tud jógát tartani. A jógaoktatást jógiság nélkül nem lehet (jól) csinálni.
Én is, mint egyébként sokan, azért kezdtem el jógázni, mert úgy éreztem, valami nem stimmel. Aztán innen visszatekintve már rég tudom, hogy már mindig is megérkeztem, de azért ide is el kellett jutni.
Hogy lettem én jógaoktató? Ha teljesen visszamegyek, már kislánykoromban a Szemere utcai általános iskola udvarán kiálltam és koreográfiákat találtam ki, a szünetben tanítottam csoportosan a barátnőimet tornázni, ugrálni, táncolni, mozogni.
Pedig sosem tanultam.
Versenyúszó voltam, az minden időmet elvitte, viszont ez a mozgás ösztönösen jött valahonnan, csak úgy áramlott belőlem. Visszagondolva erre az időszakra tudom most már, hogy az bizony jóga volt, akkor is ha nyilván fogalmam sem volt arról, hogy mi az, hogy jóga, ott az alsó tagozatban.
Aztán, hogy valami nem stimmel, az csak később jött, és az is, hogy a mozgásnak ezzel a fajtájával lehet valamit a nemstimmellel is kezdeni.
Látszólag minden rendben volt, jó munkám, stabil párkapcsolatom, mégis azt éreztem, megfulladok, ez nekem nem elég, nem jó, nem az igazi, haldoklom, mást szeretnék.
Megpörgettem a földgömböt és azt mondtam Gy-nek, ahol megáll az ujjam, oda fogok utazni, velem jössz? Jött. Szerencsére egy Karib-tengeri szigeten, Dominikán állt meg, mi meg már régóta búvárkodtunk. Mindent eladtunk, lett hozzá pénz is. Ez több mint 25 éve volt, akkor még nem volt hátizsákos turizmus, így nehezen, de beszerezve minden oltást és vízumot elindultunk világot látni. Ha már ott vagyunk, bejárjuk az egész környéket, mondtam, Gy meg csak annyit, hogy jó, most már tudom, hogy nagyon szeretett, valószínűleg bárhova jött volna velem, akkor ezt nem tudtam kellően értékelni és nem is tudtam ezzel mit kezdeni, de igazán jó partner volt erre a kalandra. Hálás leszek neki, amíg élek és mindig szeretettel fogok erre az időszakra és rá gondolni.
Mentünk, de hiába volt sok pénzünk, nagyon hamar elvertük, mert nem volt budget-szállás akkor még arrafelé. Így hát egy nagyobb körutazgatás után, visszatértünk Dominikára és elkezdtünk a helyi búvárközpontban dolgozni, mert egyet tudtunk, hazajönni soha nem szeretnénk, az nem volt opció még akkor.
Ott voltam a világ egyik legszebb helyén, ötcsillagos all-inclusive szálloda, pina colada halmok, fehér homok, pálmafa, tenger és egy idő után megint azt éreztem, megfulladok, ez nekem nem elég, nem jó, nem az igazi, haldoklom, mást szeretnék.
Baj van, mert ez volt a B-terv, de akkor most mi? C-tervem nem volt.
Illetve megfordult először a fejemben, hogy majd jól átmegyünk Keletre, ott majd biztos minden jó lesz, az első gondolatom akkor még nem az volt, hogy bennem kellene rendet tenni, feldolgozni a gyerekkort, magammal foglalkozni, hanem a világnak, a körülményeknek kell változniuk. Ha a külvilág tökéletes, az én életem is tökéletes lesz. Persze.
Szerencsére pánikbeteg lettem, durván szorongani kezdtem, mert igazából már akkor is mélyen tudtam, bizony nem ez a megoldás, folytathatom és a világ végére is elmenekülhetek magam elöl, akkor is magamat mindig egy idő után utol fogom érni.
Hazajöttünk. Szakítottunk. Elkezdtem terápiába járni. Egyébként nem segített. A pszichológusnővel pillanatok alatt a legnagyobb barátnők lettünk és az üléseken már inkább pezsgőztünk és együtt a világot váltottuk meg, minthogy megint rólam beszélgessünk.
Kellett már nagyon az a fránya C-terv.
Felvettek a Buddhista Főiskolára és a mai napig hálás leszek ennek, mert az ott nekem azt hiszem az életemet mentette meg.
A főiskola közben jött a jóga, ez most már húsz éve. Mivel nekem ennyit segített, nem volt kérdés, hogy ezt tanítani is fogom. 2012-ben lett meg az első papírom és azóta ez töretlen.

Egyből éreztem, hogy kell a saját hely, de azt is tudtam, hogy kellenek a táborok. Valahogy a táborok feelingjét szerettem volna a városban megteremteni, így egy városi elvonulóhelyre fókuszáltam, nem egy jógafitnesz-stúdiót akartam, hanem mást, többet, ezért is tudtam, hogy sosem megyek a belvárosba, ha saját helyről van szó, legyen viszonylagos nyugi, mielőtt belépek és miután kilépek a stúdióból. Először jött a 11. kerületi Kikelet, aztán most már öt éve a Loveyoga, ahol most is vagyunk Óbudán.
És így lett az Útközben Jóga. Ez a története.
A helyzet azóta sokat változott. Gombamód nőnek a divatos, fancy jógastúdiók, van, hogy egymás hegyén-hátán. A jóga etikai szabályait már nagyon kevesen veszik figyelembe. Van itt már minden, a yoga brunchtól kezdve a világ összes marketing jelzője, amivel próbálják a nagy zajban a jógát eladni. Egy iparággá nőtte ki magát. Rendkívül fárasztó nekünk ebben a hangzavarban megtalálni a saját hangunkat, de próbálkozunk nem menni a mainstreemel és önmagunk maradni.
Aztán más is rájött, hogy ugyan tábort szervezni nehéz és speciális terület, mégis az egyik legizgalmasabb része ennek a munkának. Idén a 80. tábornál tartok nyáron majd, többezer ember jógázott már velem vidéken vagy külföldön az elvonulásokon és változott meg örökre az élete. Nincs olyan tér ahol ne tartottam volna jógát, sokszor kényelmetlen helyeken is, de én ezt külön élvezem, ha van kihívás.
Hogy megéri-e? Anyagilag már régen nem, én is keresem azokat az új irányokat, hogy mivel ez is egy vállalkozás, hogyan lehetne fenntartható, mit kellene csinálni. Mivel szinte mindig előre menekülök, most is a terveim között szerepel egy második, egy belbudai stúdió megnyitása is és egy vidéki saját elvonulóhely létrehozása, mindkettő folyamatban van.
Ha van, valakinek társulni kedve, vagy van befektetői kedv, kérem, jelezze!
Ennyi idő alatt rengeteg emberrel dolgoztam együtt, ami hozott rengeteg csalódást, de persze rengeteg örömöt is. Sokszor nem könnyű és a határokat kénytelen vagyok én is meghúzni. Ha valaki azt gondolná, egy jógastúdió vezetése csupa szivárványszínű egyszarvúság, hát nem, ugyanúgy vannak könyvelők meg számlák, meg ugyanúgy folyik a csap, ugyanúgy romlik el a klíma és ugyanúgy emberek dolgoznak itt, akik sokszor nem csak jógaoktatók, hanem emberek, hétköznapi problémákkal.
Valaki kitart mellettem és megyünk együtt útközben az elvek mentén évek óta, ezért hálás vagyok, de van, akinek nem fontosak az elvek, vagy egy idő után fontosabb lesz saját maga és van, aki nem is érti ezeket az elveket és sajnos van olyan is, aki elvtelen. Aztán van, akinek külön saját elvei lesznek és önmegvalósít, ezért válnak el az útjaink. És mindig jönnek újak is, akik próbálnak bekapcsolódni. Mindig izgalmasak ezek az új kapcsolódások is.
Az elv mindig az Útközben Jóga alapelve, vezérlő eszméje, a közösség – a szangha, ami a talapzatom nekem is, ebben van a menedékem, maga a tanítás és a tanítói láncolat mellett. A kisközösséget jelölöm meg első helyen, nem az egyént, nem az egyéni célokat, hanem csak a közösségi célokon keresztül az egyént. Az egyént, magamat is beleértve, mindig is alárendelem a nagyobbért, a magasztosabbért.
Hogy én nem fáradok el sokszor? Dehogynem. A munkaszervezésben igen és nagyon boldog lennék, ha ezt valaki levenné a vállamról. A jógával kapcsolatosan azonban sosem. Hogy a helye hol van, hogy hol legyen a tere abban viszont mindig, mert nem csak magamért kell felelősséget vállalni, hanem azokért is, akik velem egy helyen vannak. Majdnem 20 oktató van jelen pillanatban a stúdióban, mindenki más múlttal, más tapasztalattal, más célokkal érkezik.
Mindig azt érzem, ennél jobb csapatom nem is lehetne, most is így van, bárki, aki eljön hozzánk jógázni, biztos vagyok benne, hogy talál magának olyan oktatót, akivel tud kapcsolódni.
Gyertek jógázni, mert a jóga egy egészen új életszemlélet, amivel képes leszel megváltoztatni az életed! Ezt tapasztaltam, ezt látom, ezt tanítom – Éljen még sokáig az Útközben Jóga!

(A kép az egyik női nyári tábor alkalmával készült, a naplementés Balatonban, akkor ott jelent meg az Útközben Jóga-tér)

Namaste
Brávácz Alexandra