Amikor átvered saját magadat

Az egyik legnehezebb dolog szerintem az életben elfogadni, hogy van, hogy a gyerekem teljesen más, mint én, az anyja vagy az apja.

Ki az, aki általában szimpatikus neked, gondolj csak bele. Hát az, akivel azonosulni tudsz, akivel szót tudsz érteni, akivel egyet tudsz érteni, aki hasonlóan gondolkodik, akit hasonló dolgok érdekelnek. Az szimpatikus, azt könnyű szeretni, azzal könnyű együtt nagyokat érezni, aki olyan, vagy majdnem olyan, mint te.

Akinek eltér a véleménye, akit más érdekel, aki másképp néz ki, aki másképp gondolkodik, azzal nem nagyon tudunk mit kezdeni.

Szimpátia azt jelenti, együtt érezni, tehát az szimpatikus, akinek az érzelmi világa ugyanolyan vagy nagyon hasonló az enyémhez. A probléma ott kezdődik, hogy van, hogy a gyerekednek sokszor teljesen eltérő világa van, mint neked. Mit csináljunk akkor, hogy lehet azt a gyereket szeretni, aki nagyon más, mint én. Ez a nagyon más főleg a kamaszkorban jön ki, amikor megjelenik az önálló Én, persze ez még utána azért változhat. Addig sokszor úgy tűnik, minden azonos, minden rendben, mert a gyerek nagyon meg akar neked felelni, szülőnek.

Ha a gyereknek kiderül, hogy más az érzelmi világa, akkor a szülőnek nagyon nehéz és van, hogy tűzzel, vassal próbálja átverni a saját világát a gyereken, próbálja azt a gyereket átnevelni, az ő világát ráerőszakolni. Próbálja rávenni olyan dolgokra, amik az ő világa, közben meg nem veszi észre, hogy az viszont egyáltalán nem a gyerekének a világa – ezt sok szülő szerintem képtelen elfogadni.

A gyerekektől önelfogadást, önigazolást vár sok szülő. Önigazolást az a szülő vár el a gyereken keresztül, aki nagyon bizonytalan önmagában.

Amikor a szülő a gyereken keresztül önmegvalósít és a saját világát erőszakolja rá a gyerekére, ott a gyerekre nagyon nagy teher kerül, amit győzzön majd felnőttkorában magáról lehámozni. Ugyanis ebben az esetben a szülő csak akkor mutatta ki a gyerek felé a szeretetét és akkor fogadta csak el, ha az a gyerek úgy viselkedett, ahogy maga szülő, vagy úgy, amit a szülő értékesnek gondol.

Kis klónokat akarunk létrehozni, önmagunkat klónozva.

Olyan is van, hogy amit mi szerettünk volna, de nem jött össze, azt erőszakoljuk rá a gyerekre. Ha én nem lettem híres színész, legalább ő legyen az. Nem hagyjuk, hogy megmutatkozhasson az, ami ő valójában, hogy kibontakozhasson az ő igaz lénye. Ebben rendkívül mód sérül a gyermeki lélek, nem csak azért mert feltételekhez volt kötve a szeretet, hanem mert úgy érezte, tulajdonképpen sosem tud megfelelni.

Ha pedig sosem tud megfelelni, ő igazából sosem elég jó. Nem elég értékes. Ha csak akkor kapott szeretetet, ha másképp viselkedett, akkor tulajdonképpen ő nem is szerethető. Ilyenkor azt tanulja meg, hogy hiába teper, sosem lesz elég, sosem tud fellélegezni, hátradőlni, megveregetni a saját vállát és azt mondani magának, ok, ezt jól csináltam. Sosem lesz magával elégedett felnőttkorban, egy folyamatos éhség gyötri az elfogadásra, amit persze terápia vagy más önismereti út nélkül lehetetlen kielégíteni.

Az ilyen ember sosem tud jóllakni, ezt a világot hívja a buddhista a préták, az éhes szellemek világának.

Közben sokszor ezek a gyerekek valójában szuper tehetségesek, de mivel maximalisták, sosem hiszik ezt el magukról, mindig csak azt nézik, mit tehetnének még.

Túlzottan függővé válnak attól, hogy mások mit mondanak a teljesítményükről. Soha nem ismerik el maguk előtt, hogy valamit jól csinálnak, hiszen lehetetlen elvárásoknak kellett megfelelniük, ez a mintájuk. Sokszor az is jellemző rájuk, hogy hiába iszonyú sikeresek, de mivel ők ezt nem látják, ha valaki elismeri a tehetségüket vagy a teljesítményüket, attól rendkívül zavarba jönnek, vagy meg se hallják, ha elismerik őket, lélekben üresnek érzik ilyenkor magukat, vagy nem éreznek semmit. Még el sem érzékenyülnek.

Ha valami jól sikerül, akkor azt általában sohasem a saját maguk teljesítményének tudják be, hanem a véletlennek, a szerencsének, a sorsnak és mivel így nincs az ő kontrolljuk alatt, a kezükben a történet, valójában állandóan szoronganak belül, hogy az igazság, vagyis, hogy ők nem is olyan ügyesek és okosak, kiderül. Olyan mintha bármit is csinálnak, az nem tőlük függne, nincs a hatalmukban, és ha nem ők irányítják az életüket, akkor rendkívül kitettnek érzik magukat az életnek és a történéseknek.

Semmilyen reális önreflexiójuk sincsen, folyton megkérdőjelezik önmagukat. Folyamatosan túlteljesítenek, hiszen akkor csökken a szerintük az esélye annak, hogy kiderüljön az, ők alkalmatlanok valójában.

Amúgy gyakran nem vállalnak olyan munkát, nem mennek bele olyan párkapcsolatba, amit igazából mélyen szeretnének, hanem olyan karrierista munkát végeznek, vagy olyannal vannak együtt, amiben meg lehet mutatni a teljesítményt vagy ami státuszt jelent. Nem adják lejjebb, akkor sem, ha arra vágynak, hogy egy kis kávézóban kávét szolgáljanak fel. Ezt elhessegetik és mindenféle indokokkal hárítják.

Idő és tudatos önismereti munka szükséges ahhoz, hogy az ember ezt felismerje, bevallja magának és megpróbáljon kilépni ebből a mintából.

Imposztor szindrómának nevezi a pszichológia ezt az önértékelési zavart.

Ha mindezek alapján gyanakszol, hogy te is ettől szenvedsz, válaszold meg őszintén magadnak a kérdéseket és ha többségében igen a válaszod, akkor ez a helyzet és kérj segítséget:

– te vagy az utolsó aki leoltja az irodában a villanyt este, hétvégére is hazaviszel a munkából, különben nyugtalan vagy

– addig nem tudsz lefeküdni, ameddig minden emailt nem válaszoltál meg, amíg nem intéztél el aznapra mindent, ami a feladatod volt

– ha arra hivatkozol, inkább megcsinálom én, mert hosszabb idő elmondani, mint megcsinálni

– rendkívül kritikus vagy magaddal és másokkal

– erősnek mutatod magad kifelé, de belső erősséged az nincs, ezért azt külső dolgokkal teremted meg (drága cuccok, külsőségek, egzotikus nyaralások)

– az vezérel és kínosan ügyelsz rá, hogy kihasználd az időt, úgy intézed a napi teendőidet, hogy maximálisan kitöltsd a napodat, olyan nem jöhet szóba, hogy a felhőket nézzed napközben és csak akár 10 percre lóbáld a lábadat

– állandóan kimerültnek érzed magad, képtelen vagy pihenni, ha szabadágra mész (mert kötelező azt kivenni), oda is viszed a munkádat

– mindig mindenkinek felveszed a telefont, akkor is ha munkaügyben este nyolc után hívnak

– folyamatosan elmondod, hogy te mennyit dolgozol, bizonygatod, hogy állandóan csinálsz valami rendkívül fontosat

– megőrülsz attól, ha valami nem sikerül elsőre

– rettegsz a kudarctól, persze sosincs kudarcod

– mindig mindennek tökéletesnek kell lennie körülötted

– úgy érzed, folyamatosan bizonyítanod kell, hogy ott vagy ahol, például abban a beosztásban és bizonytalannak érzed azt a pozíciót, azt hiszed, ez bármikor megváltozhat

– félsz, hogy kiderül, hogy te valójában semmire sem vagy jó, béna vagy, buta vagy, csúnya vagy és amúgy is alkalmatlan

– valójában nem bízol senkiben

– folyton kételkedsz magadban és abban, hogy amit csinálsz az jó

– állandóan attól rettegsz, hogy amid van, azt elveszíted

A jóga egy rendkívül hatékony eszköz arra, hogy szembenézz a gyenge oldaladdal és megtanuld szeretni azt, hogy elfogadd, hogy lehet, hogy van olyan az életben, ami nem tökéletes és az élet így, ettől tökéletes.

A világ attól jó, ha van benne más is, és ha a kettőnek az egyensúlya megvan benned, a nappal is és az éjszaka, a világosság és a sötétség is.

Namaste

Brávácz Alexandra