a

AZ ERDŐ SZELE

Egy belégzéssel kért fel ma reggel a változás.

Mentem vele, de ő mint mindig, törni próbált.

Ó változás, törni nem tudsz már,

Hiszen távozott, aki eddig bennem ellenállt.

Ahogy átkarolt, a fülébe súgtam:

Miért így jössz, hisz tudhatnád,

Csak ami kemény, az törik.

Erre ő szótlanul meghajlít.

Hajlít, mint zsenge fűszálat erdei szellő,

Törődve végigsimít,

Finoman dönt le földig, mint táncban szerető,

Majd lágyan kiegyenesít.

A földhöz közel látom meg arcában arcom,

és ez önmagamtól el már nem távolít,

sőt önnön lüktetésem így még hangosabban hallom,

így mozdulunk együtt széljárás szerint.

Már nem kell a vihar.

A Napra vágyom és sugarainak cirógatására az arcomon.

Már nem kell a zaj.

A Holdra vágyom, ahol az elme rejtve nyugszik meg utamon.

Látom apró rügyeid,

Már nincs mit álcázni,

Folyunk saját ritmusunk szerint,

Már nincs kit átkozni.

Sokáig tartott, mire végre megtanultam veled erdő együtt hajolni.

Ahogy átkarolom, fülembe súgja:

Hova rohansz oly sokszor, hisz tudhatnád,

mindig is megérkeztél.

Ekkor kilélegeztem.

Brávácz Alexandra

2023. február